Két király, két útvesztő

Szavahihető emberek mesélik, hogy az idők kezdetén élt egy király a rideg északon, aki egybehívatta építészeit és mágusait, s megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult és ravasz labirintust, hogy a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek, odavesszenek. Idő múltán udvarába érkezett a déli tartományok fejedelme. Az északi király (hogy csúfot űzzön vendége együgyűségéből) bevezettette a labirintusba, ahol az zavarodottan és megszégyenülten bolyongott az est leszálltáig. Akkor isteni segítségért imádkozott, és megtalálta a kaput. Ajkát panaszos szó el nem hagyta, csak annyit mondott észak királyának, hogy otthon délen neki is van labirintusa, és hogy, isten akaratával, jönne el egyszer, hogy megismerje. Azután visszatért országába, összehívta kapitányait és elöljáróit, s oly csodás szerencsével szorongatta meg dél tartományait, hogy lerombolta annak kastélyait, megtörte embereit, és foglyul ejtette magát a királyt is.

Három napon át ügettek, s akkor azt mondta neki: "Ó, idők királya, századok értelme és rejtjegye, északon el akartál veszejteni sokfalú, és soklépcsőjű bronzlabirintusodban; a Mindenható úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet. Ebben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig kellene járnod, és nincsenek falak, melyek elzárják utadat, de bárki is legyen a te Istened, innen sosem jutsz ki élve."

És ahogy a déli fejedelem megmondta, az északi király ott is veszett a labirintusában.

Nos, bátor kalandor, aki a mágusok hatalmát áhítja: mond meg nekem hová vitte a déli fejedelem az északi királyt?

A szarka

Nem emlékezett az idejére, mikor élt emberi alakban utoljára. Nem emlékezett rá, hogyan kell beszélni, hogy milyen bor íze, vagy egy asszony érintése. Már csak a szelet ismerte a szárnyai alatt, hideg és meleg áramlatot a völgyek felett. És még mindig ismerte a csillogást, azt az átkozott csillogást. Ezüstét, aranyét, brilliánsét, bádogét. Vég nélkül vándorolt a földből tapasztott viskók, mohával benőtt nádfedelű kunyhók, fallal körülvett bűzlő városok felett. Hurcolta kincsét a világ végére.

Sok évvel azelőtt embernek született, nem is éppen szegény családba. Kézügyességének már egészen fiatal korában csodájára jártak, lehetett volna mester bármelyik céhben. Tizenkettő volt, amikor a pestis elvitt mindent. Előbb a parasztok, aztán szolgák, a plébános, fivérek, nővérek, szülők. Legkisebb fivérét is elkerülte a dögvész, ő a szeme láttára fogyott el, akár a gyertya lángja, mert nem volt mit enniük. Másnap este már a kór előtt járt. Egyetlen városba sem engedték be.

Két alakot pillantott meg, földúton baktattak a völgy bejáratánál álló apró ház felé. A kéményből felszálló vékony füstcsík két részre osztotta a Hold fényétől ezüstszín éjszakát. Ahogy föléjük ért látta, hogy mindketten rönköket cipelnek hátukon, rongyaik a földet súrolták. Nem túl ígéretes...

Hamar rájött, hogy könnyedén be tud jutni, még a legjobban őrzött palotába, a varázslók legfurfangosabb csapdákkal körülvett tornyaiba is. Amit talált, az övé volt, sem Isten, sem ember nem parancsolhatott neki. Kincseit felélte, ha nem tudott túladni valamin az emésztők, csatornák mélyére szórta, hogy legfeljebb a patkányok találják meg. Tizenhat éves korára már csaknem 1OO tallér volt a vérdíj a fején, de soha, még csak a közelébe sem kerültek.

A háztól nem messze, egy kopasz tölgyfa egyik legfelső ágán helyezkedett el. Odakint üres kutyaól. A nyári melegben nyitott zsalukon azt is jól látta, hogy odabent mi történik. Hat gyerek, a legidősebb talán 1O vagy 11 éves lehetett, 3 felnőtt, mind csontsoványak. Az asszony valami sűrű, zavaros levest mert a többinek. A szakállas férfi beszélni kezdett, nem értette miről. A gyerekek ettek egy-egy kanállal a forró léből, aztán már csak a tányér szélét piszkálták. Az asszony hang nélkül könnyezett. A szakállas felállt az asztaltól, és kutatni kezdett a sarokba halmozott ládák, üres zsákok között. Üdvözült arccal húzott elő egy apró szelencét a halom mélyéről. A Peremvidéken akkor már évtizedek óta dúlt a polgárháború, kívánni sem tudott volna megfelelőbb terepet. Északon egy új fejedelem próbált rendet teremteni. Nem zárta kincseit paloták mélyére, az emberek között járt. Azt beszélték mágikus gyűrűt visel, rajta hatalmas rubinttal, hogy remek kardforgató, és éber, mint egy ragadozó macska. Nyomába szegődött.

Az egész család áhítattal nézte az érmedarabot az asztal közepén. Egy ezüstallér részlete, talán negyede ha lehetett. Fészkelődni kezdett az ágon, kinyújtóztatta fekete szárnyait. A szakállas most hosszan beszélt, kezében a pénzdarabkával magyarázott. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét.

Éjszaka mászott be a város falán, az őrök békésen hortyogtak posztjaikon. A túloldalt egy szűk sikátor végébe érkezett.

A szakállas a hajnali szürkületben indult el a házból, mellette a legkisebb fiúgyermek, négy éves sem volt. A kezében szorongatta az ezüst darabot. Félnapi menetelés után a gyerek már folyton sírt, apja hiába rángatta, nem tudtak továbbmenni. Egy kiszáradt patakmederben, a szél és a nap elől árnyékot nyújtó sziklák tövében telepedtek le.

- Az leszel, ami vagy - mondta szeliden a Fejedelem, ahogy átkutatta a ruháját. Vére, mint valami sűrű fekete melasz lassan hömpölygött az utcakövek között. Tényleg csak azt az egyszerű fémkarikát találta nála. Magához vette, a testet bevonszolta egy hordó mögé. Lehet, hogy az átoknak már régen vége szakadt, lehet, hogy maga is meg tudná törni. A szakállas egy pillanatra lerakta az érmét egy kőre, amíg a tűzrakással bíbelődött. A másodperc törtrésze alatt csapott le a levegőből, és már el is ragadta a csillogó ezüst darabot. Hurcolta a kincsét tovább, a világ végére.